A kutatáshoz csak lazán kapcsolódó korábbi írások közül elsőnek egy publicisztika, amely a tanulás jelentőségét emeli ki a jogi értékek társadalmi támogatottságával kapcsolatban. (Több részletben megjelent a galamus.hu oldalon)

I. A demokrácia stabilitása

Magamtól nem néztem volna meg, de önpusztító hajlamú barátaim felhívták a figyelmem a jobboldali szellemi elit legújabb teljesítményére, amely értelmet talált a miniszterelnök beszédében. Miután a Századvég Alapítványnak sikerült az Új világrend – új politika című szöveggel a kormányszóvivők elemzési szintjére süllyednie, mindenképpen nevet kellene változtatniuk, mert eredetileg a magyar századforduló hagyatékára utaló elnevezés erősen lekívánkozik e teljesítményről. Sem ez a szöveg, sem a beszéd nem érdemes az elemzésre, betöltik nyilvánvaló propagandisztikus politikai funkciójukat, téved, aki ennél többet keres bennük. De az azért világossá válhatott azok számára is akik eddig naiv módon hittek a „szellem embereinek” józanságában, hogy nem lesz olyan rombolás, amit ne támogatnának látszólag értelmesen egymás mellé helyezett szavakkal. Kétség kívül markáns jelentése van az új világrendnek, tisztán kivehető az elmúlt néhány hónap közjogi intézkedéseiből és a hatalom gyakorlásának módozataiból. Ezért szükséges a „régi világrend” alapjairól újra és újra szót ejteni, mintegy egy eltűnőben levő rend utóvédharcaként. A múlt embereként megkockáztatnám, hogy ez a rend azért nem teljesen világrend, bár kétségkívül óriási területet foglalnak el a glóbuszon a nem demokratikus rendszerek. A magyar jobboldal módszeresen lebecsüli a modern államok jogállami minőségét és értékeit, úgy látják, hogy gyökeres fordulatot kell végrehajtani a liberális jogállam alapjainál. Bizonyos, hogy a jelenkor válságai sok kihívással terhelik e folyamatosan fejlődő rendszer rugalmasságát, de az intézményi alapok és azok stabilizálását szolgáló értékek nem csorbulnak. Az a provinciális nagyképűség, hogy a periféria újítaná meg a válságba süppedő európai demokráciákat, elnéző mosolyt, finnyás félrefordulást, majd elszigetelést lesz képes csak kiváltani. A diplomáciai udvariasság rövid időre képes csak elfedni a modern demokrácia és jogállam alapjait kétségbe vonó szándékok határozott visszautasítását. Nem rendelkezünk olyan stratégiai pozíciókkal, amelyek ezt az udvariasságot egy kicsivel is prolongálnák. De minthogy hosszú, kitartó munka és kedvezőtlen hagyományok következtében könnyen demokráciaként és joguralmi innovációként adható el a puszta hatalmi szándék, vissza kell térni az elméleti alapokhoz. Ezért néhány részben iskolás összefüggéseket fogok közölni. Kényszeredetten, mert sokáig úgy gondoltam, hogy ezek tisztázásán túl vagyunk, ha nincs is nagy támogatottsága a demokratikus jogállami intézményeknek, a politikai elitben nincs olyan számottevő erő, amely kétségbe vonná ezeket. A demokratikus átmenetek stabilitását vizsgáló szerzők szavaival: „democracy is the only game in town”. Nincsenek illúzióim, a szavaknak kevés az erejük, mégis mi mást tehetnénk: ismételjünk, mert láthatólag sokat felejtettünk. A következő hetekben demokráciáról, jogállamról, alkotmányról, sőt alkotmányozásról fogok írni, annak ellenére, hogy ezekről az unalmas tárgyakról mostanában állandó beszéd folyik. De éppen ez az állandóság takarja el a legegyszerűbb összefüggéseket. Nem tehetünk úgy, mintha már túl lennénk a demokrácia tanulásának első szakaszain! Charles Tilly 2007-ben megjelent demokráciáról szóló könyvét azzal kezdi, hogy minden diktátor demokratának mondja magát, az autoriter rendszereknek demokratikus az önképük. Talán az lehet gyanús, hogy demokratábbnak látják magukat a többieknél, az igazi demokrácia letéteményeseinek. A jogállam fogalma is hasonlóan könnyen jelentés nélkülivé tehető. 1996-ban Nazarbajev új alkotmánya büszkén állítja:

„Kazahsztán demokratikus szekuláris, szociális jogállam, amely az egyén életét, jogait és szabadságait a legnagyobb becsben tartja.”

A nem érvényesülő alkotmányos jogok, a kormányzat hatalmának leépülő korlátai és a politikai rendszer demokratikus minősége szoros kapcsolatban állnak, de e kapcsolat természete a jelenleg közéletben keringő érveléseket hallgatva homályosnak tűnik. Az egyik domináns félreértés a demokratikus választások következtében előállt parlamenti többség felhatalmazásának terjedelmével kapcsolatos. Hiába a sok klasszikus elmélet és a sok véres tapasztalat a többség zsarnokságával kapcsolatban, a média szabályozása körüli vitákban is, az alkotmányozásban is elsöprő erejű érv a mandátumtöbbség. A modern alkotmányosságnak ellentmondó logika halálos veszedelem a fiatal demokráciákra. A demokrácia stabilitására, konszolidálására leselkedő veszedelmek egyike az elsöprő többség, amely vakká válik hatalmának korlátaira és a technikai lehetőséget a történelelem alakítására használja. A fiatal demokráciák megmaradásának körülményeit elemző írások egyik visszatérő dilemmája, hogy milyen kapcsolat mutatható ki a gazdasági teljesítmény, fejlettségi szint és a demokrácia stabilizálódásának esélyei között. Megfelelő, viszonylag jó gazdsági helyzet szükséges-e ahhoz, hogy a demokrácia ne omoljon össze megtartó hagyományok hiányában, vagy a gazdasági prosperitás feltételezi a demokratikus fejlődést? Ez utóbbival kapcsolatban szokták emlegetni az ázsiai gazdasági sikereket és a kínai utat. A keleti széllel kacérkodó poszt-kommunista politikusok számára is vonzó, az európai demokratizálódási folyamatokat felforgató akarattal szemben sok történelmi, elvi érv mozgósítható, támogatja viszont a meztelen többségi felhatalmazás. A politikai rendszerek változásait összehasonlító munkák szerint a fiatal demokráciák összeomlását nem a gazdasági válság vagy visszaesés idézi elő, önmagában az elnöki típusú rendszerek sem hajlamosabbak az autoriter fordulatra, még a mély társadalmi vagy etnikai szakadékok sem szolgálnak magyarázatul. Ettől még persze igaza lehet azoknak, akik a posztkommunista térség demokráciáinak illiberális vonásai és a térség gazdasági fejlettségi szintje között kapcsolatot látnak. (Ádám Zoltán: A szabadság foka)  Az összeomlást mégis más szokta előidézni: a kormányzati hatalom fékeinek és ellensúlyainak leépítése, az intézményi egyensúlyok drasztikus felborítása. A demokrácia, alkotmányosság és kormányzati hatékonyság kényes egyensúlyának semmibe vétele. A tapasztalatok szerint az alkotmányosság csorbítása a demokrácia felszámolásához vezet. A törékeny demokráciák elemzései arról tudósítanak, hogy ahol hiányoznak a fékek és egyensúlyok intézményi garanciái, ott még a gyors gazdasági prosperitás sem menti meg a demokráciát a bukástól. Néhány egyéb tényező ugyan növelheti ennek esélyét, de a kormányzati hatalommal szembeni intézményes ellensúlyok léte biztosítékot nyújt a konfliktusok demokratikus mederben tartására, a hatékony kormányzat nem ment meg a bukástól. Természetesen a gazdasági és egyéb válságok esetén nő meg annak valószínűsége, hogy a kormányzat a válságkezelés hatékonyságának emelése céljából e korlátok lebontásában látja a kiutat. A demokráciák összeomlásának éppen ez a tipikus útja: a végrehajtó hatalom feje leépíti hatalomgyakorlásának akadályait. Ehhez régi rendnek, régi politikának, válságot okozó zavarnak állítja be a korábbi rövidnek bizonyult demokráciaépítést. Ez azokban az államokban lehet sikeres, ahol valóban nincs erős hagyománya a korlátozott hatalomgyakorlásnak, gyenge az alkotmányos értékek támogatottsága, így védtelenné, felesleges cicomává válnak az alkotmányos korlátok. A stabil és gyenge, vagyis összeomlásra hajlamos demokráciákat tehát nem a gazdasági sebezhetőség vagy válság mértéke, a nemzetközi függőség foka vagy a társadalmi elmaradottság szintje különbözteti meg, hanem a jogállami szervezetrendszer működésének stabilitásában rejlő lényeges eltérések. A régi demokráciák stabil jogállami biztosítékrendszerrel működnek, a fiatal demokráciák törékenységét leginkább az idézi elő, hogy az alkotmányos intézmények instabilak, nem képesek hatékony működésre, így aztán könnyedén felszámolhatók. Az új politika körvonalai világosak: a liberális demokrácia (értsd: alkotmányos jogokkal és ellensúlyokkal korlátozott hatalom) válságba vezette az országot, nincs más út a nemzet megmentésére, mint ennek leépítése. Tankönyvi esete a demokrácia bukásának. A következő részben a láthatólag súlyosan félreértett jogállami természetről olvashatnak.

II. A jogállam értelméről

Legutóbb a demokrácia és a többségi elv néhány összefüggésével azt igyekeztem elmondani, hogy a legnagyobb parlamenti felhatalmazás sem teszi legitimmé a jogállami garanciákat lebontó többségi szavazást. Jogállam nélküli demokrácia nem létezik, ebben az írásban ebből indulunk ki. Ahogy a demokrácia, a jogállam fogalma is képes teljesen kiürülni, hiszen autokrata jogfosztók és elvetemült hadurak sem vonakodnak jogállamminőséget hazudni hatalmuk igazolására. E rugalmas fogalom csak annyit ér, amennyi valójában képes az érvényesülésre, a nemzetközi legitimitást sem a jelszavak biztosítják. Bármilyen hangosan lehet kiabálni, hogy a szólás szabadságát lényegesen csorbító médiatörvény jogállami, ez legfeljebb az autoriter internacionálét győzi meg. A jogállami szabályok, intézmények és szervezetek a rendszerváltást követően elvakították az elemzőket: úgy tűnt, a rideg intézmények és magasztos elvek képesek az érvényesülésre kedvező környezet hiányában is. Sőt sokan feltételezték, hogy megtermékenyítő hatással lesznek a társadalmi környeztre, politikai kultúrára, vagyis az alkotmányos intézmények úgy teremtenek érvényesülő jogállamot, ahogy a szabad választások és demokratikus alapintézmények demokratákat. De még a pesszimistábbak is abban bízhattak, hogy a demokraták nélküli demokrácia nem válik önpusztítóvá, legalább a felületen stabilizálja a belülről sokra nem tartott jogállamot. Ami most történik, a jogállami alkotmányosság nyílt és őszinte leépítése, szégyentelen, azért nem kell szégyelni, mert nem nagyon van ki előtt. A társadalmi, kulturális környezet a modern demokráciák történetében változatos formákban intézményesítette az alkotmányos jogállamot, Tolsztojnak talán még sincs igaza, a boldog családok sem tűnnek egyformának. Mégis van lényeges, megfogható és általános tartalma a jogállamnak. Hogy ehhez eljussunk, a fogalom két alapvető értelmét érdemes megkülönböztetni, a formális és tartalmi, vagy szubsztantív értelmet. Formális értelemben a jog uralmáról lehet beszélni, vagyis, hogy a jognak és nem embereknek kell engedelmeskednünk, az intézmények határozzák meg a polgárok cselekvéseinek korlátait, nem a személyes hatalom vagy embereknek, emberek valamely csoportjának való alárendelődés. A történelmi tapasztalatok szerint a formális legalitás nem zárja ki, hogy borzalmas szabályokat kényszerítsenek ránk, ahogy a demokrácia formális szabályai, a többségi elv maradéktalan betartása sem akadályozza ezt. Demokratikus és jogállami kultúra nélkül a demokrácia és a formális jog fegyverré válhat a hatalmat birtoklók kezében. Ezért a hatalom gyakorlását korlátozó intézmények épültek a demokratikus rendszerekbe, amelyek intézményesítették az önkorlátozást. A jogállam szubsztantív értelemben az egyéni jogok és alkotmányos elvek érvényesülését feltételezi. Vagyis, ha formálisan létezik alkotmánybíróság, de a hatásköreinek korlátozottsága, a bírák kiválasztása vagy félreértett identitása miatt képtelen az egyéni jogok és az alkotmányos elvek védelmére, akkor tartalmi értelemben megszűnt a jogállam. Ahhoz hasonló módon, ahogy a sztálini alkotmány a diktatúra idején nyilvánvalóan papíros alkotmány maradt, nem volt esély a jogok tényleges érvényesülésére. A jelenlegi jogalkotási nyomorra tekintettel érdemes azért a jogállam legformálisabb elvárásai közül néhányat röviden felsorolni: a jog előre szabályoz, nincs visszaható hatálya, nyilvános, általános, világos és stabil, mindenkire nézve kötelező. Ekkor van esélye annak, hogy az állam polgárai a szabályokkal összhangban cselekedjenek. Az egyéni jogosultságok védelmének jelentős szerepe van, mert autonóm, jogokkal rendelkező állampolgár nélkül nincs demokrácia sem, a félelemben vagy megnyomorított állapotban tartott egyének választásaiból nem származik demokratikus hatalom. Így az alkotmányosság, az érvényesülő jogállam a demokrácia előfeltétele. Ha nem ragadunk bele egy pusztán formális jogállam fogalomba, akkor ebből világos, hogy a jogállami elvek megcsonkítása a demokrácia felszámolását is jelenti. A szabadságjogok és az emberi méltóság érvényesülése a jogállam tartalmi elemei, amelyeket csak alkotmányosan korlátozott hatalom képes biztosítani. Ezek az elemek tipikusan a kormányzattól és annak parlamentjétől független, nem pártpolitikai intézmények (bíróságok, alkotmánybíróságok) definíciós munkájának eredményei és azok védelme alatt állnak. A demokratikus államok közössége ma már azt az államot tekinti partnernek, maguk közé tartozónak, amelyik ebben az értelemben jogállam. Az alábbiakban a jogállam funkcióiról, a belőlük származó előnyökről és feltételeiről lesz szó Brian Tamanaha értelmezése alapján.  A jogállam egyrészt korlátozza a kormányzat hatalmát, másrészt az egyének visellkedésének szabályozásával elősegíti, más normák mellett, a társadalmi rend fenntartását. Egyik feladat sem egyszerű, erősen a környezet kulturális állapotától függ. A demokratikus jogalkotás korlátozása körül gyakoriak a viták, ezért a korlátok értelmezését a végrehajtó és törvényhozó hatalomtól független hatalmi intézményre, például az alkotmánybíróságra bízzák. A jogállami elveknek elkötelezettség azonban kizárja, hogy általában a korlátozás legitimitását vitassák. Vagyis az a politika, amely megkérdőjelezi a parlamenti többség és a kormány akaratának korlátozását nem tekinthető jogállaminak. Tudvalevő, hogy a kormányzat korlátozására azért van szükség, mert a parlamenti ellenőrzés nem képes erre, a kormány maga mögött tudhatja a parlamenti többség támogatását, inkább a kormánynak van parlamentje, mint fordítva. A hatalmi ágak közül így a harmadik, a bíráskodás vált a jogállami korlátok legerősebb intézményes biztosítékává. A korlátozatlan parlamenti többség nem jelent mást, mint korlátlan kormányzati hatalmat, vagyis a demokrácia és jogállam tagadását. A jogállam másik alapfunkciója, a társadalmi rend fenntartása a közösség tagjai cselekvéseinek összehangolását követeli meg. Röviden: az alkotmányos értékek és elvárások belsővé válását, a mindenapi cselekvésekben való megjelenését. Ha a közéletben nem követi egyértelmű megszégyenülés azt, aki nyíltan más embercsoportok faji alapú megkülönböztetését követeli, akkor a társadalmi normák még érintetlenek a jogállami elvektől. Egy kövevetkező részben fogok arról szólni, hogy milyen feltételei vannak a sikernek, hogyan lehetséges a jogállami és társadalmi normák összehangolása. A jogállam számtalan előnnyel jár, kellemesebb az élet jogállamban, mint azon kívül, a hatalom gyakorlása ennek megfelelően körülményesebb. Az egyszerű politikus ezért mindig kihívás a jogállam számára. A polgár és az állam közötti viszonyban a jogállam kiszámíthatóságot, biztonságot teremt, még a jog tartalmáról való nagyon korlátozott állampolgári ismeret mellett is a hatóságio reakció kiszámítható, a racionalitás minimuma elég a zavartalan léthez. A nem jogállamok kiszámíthatatlanul működnek, ezért rejtőzködésre, kicselezésre, becsapásra, korrupcióra készteti polgárait. Az a közösség, amely nem szokott le államának becsapásáról, kicselezéséről, még nem tapasztalta meg elég erősen a jogállami működés előnyeit, a bizalom még nem érte el a szükséges mértéket. Sajnálatos módon ez önmagában is veszélyezteti a jogállami stabilitást. Jogállamokban a kormányzati hatalomgyakorlás jogi normák alapján történik, ezért a kormány minden ténykedése számonkérhető, így mindig van esély a visszaélés demokratikus szankcionálására, a választói bizalom megvonására. A kiszámíthatóság és korlátozott hatalom a társadalmi béke alapja. Azokban a társadalmakban, amelyek ezzel ellentétes társadalmi normákat erősítenek nap mint nap, a jogállam instabil. A jog vagy az alkotmányos elvek nyílt semmibevétele, az erőfölényre alapozó érvelés, a szabadsághiányos, elnyomó rend iránti vágy védtelenné teszi a jogállamot. Ha gyenge a jogi norma érvényesülési esélye, akkor a jogállam társadalmi rendet képző ereje is gyenge, megnő a csábítás az elnyomó hatalom rendcsinálására. A jogbiztonságnak gazdasági hasznai is vannak: a tulajdon és a szerződések biztonsága a kapitalista gazdaság alapjai. Ezek nélkül a piac nem tud megfelelően működni, a tőke elhagyja azokat a helyeket, ahol egy mértéket meghalad a kiszámíthatatlanság. A tulajdonát féltő polgár is elveszti bizalmát az államban és csökkenti a közérdek iránti elkötelezettségét. A közérdeket ilyen körülmények között az állami hatalom mindenkori birtokosainak definíciói alapján kényszerítik ki, amely nélkülözi az önkéntes együttműködés elemeit, rombolja a közösség integrációját. Új demokráciákban, átmeneti társadalmakban a jogállam hatékony működésének feltételei nem adottak. Ezek megteremtése hosszabb időt igényel, mint a formális jogállami intézményrendszer hatályba léptetése. A jogállam egyik legfontosabb és legbonyolultabban előállítható feltétele a széles körű társadalmi elfogadottság. Közösen osztott képzet arról, hogy a jogállami értékek jók, közös tudat, , szociális reprezentáció, amelyben nem kérdőjeleződik meg a jogállam haszna. Az átmeneti társadalmakban a diktatúra kollektív emlékezete legjobb esetben is csak negatív módon támogatja az attól való elválást, de nem nyújt spontán módon pozitív támogatottságot a jogállam számára. A harmadik hatalmi ág központi jelentőségéből következően a személyükben és foglalkozási csoportként is független bírói kar döntő feltétel. A jogegyenlőségnek, fair eljárásnak és a jogállami elveknek elkötelezett mentálisan a függetlenségre felkészült jogalkalmazó nélkül nem lehet érvényesíteni a hatalom korlátait és az állampolgár sem tapasztalja a jogállam védelmét. A bíróktól elvárt teljesítményt azonban egy szélesebb jogászi környezetnek is támogatnia kell, olyannak, amelybe már beépült a jogállam tisztelete, amely nem hajlandó technikai ismeretté silányítva a jogállamot leépítő hatalom szolgálatába állítani tudását. Ez a professzionális feltételrendszer érinti a jogász foglalkozások hagyományait, a jogászképzés rendszerét és sok egyéb összetevőt, amelyről ugyancsak szólni kell később. Láthatólag többségben vannak a jogállam működési feltételei között azok az elemek, amelyeket nagyon nehéz egyszeri döntéssel létrehozni, azok egymástól függenek, lassan, evolutív módon fejlődnek, néha útfüggőségek alakítják sorsukat. A jogállam, ha egyszer létrejött meglehetősen stabil tud lenni, amennyiben valóban léteznek megmaradásának társadalmi, mentális, kulturális feltételei. A jogállam szűk, formalista felfogásából kimaradnak az emberi jogok és a tartalmi elemek, az egyéni szabadság, amely pusztán a jog segítségével gyakorolt hatalmat jelenti és eltekint a tartalmi korlátoktól. Ez a jogállam a jogászok rideg, idegen, életszerűtlen jogává válik, amely nem méltó a bizalomra, nem alakul ki társadalmi támogatottsága. A jogállam ma a világban erős legitimációs erővel rendelkezik, széles aurája van, amely sokáig támaszt jelenthet a cinikus, a tartalmi elemeket semmibe vevő politikai vezető számára is, aki csak beszél róla, de folyamatosan megsérti. Ezek a sérülések azonban nem következmény nélküliek, a jogállam működésének kulturális feltételeit számolják fel. Ahol ezek gyengék, a cinikus politikusnak esélye van arra, hogy hosszabb távra stabilizálja hatalmát, hogy befejezze a formális jogállam leépítését is. A következő alkalommal arról lesz szó, hogy az alkotmányozás miként járulhat hozzá a jogállam kulturális feltételeinek megteremtéséhez.

III. Az alkotmányozásról

Az előző alkalommal igyekeztem tisztázni, hogy a jogállami intézmények átírásának és az alkotmányos elvek felforgatásának nem ad legitimitást a többségi elv. A többségi elv primitív használata a jelenlegi jobboldali hatalomgyakorlás legszembeszökőbb jellemvonása. A közvetlen hatalomgyakorlókon kívül a jobboldali nyilvánosság érvrendszerét is, a hatalomközeli közbeszédet is jellemzi. A mindenre felhatalmazást adó választási eredmény különösen az alkotmányozás esetében elfogadhatatlan. (Nem beszélve arról az ismert összefüggésről, hogy mennyi is ténylegesen az a nagy többség.) A kormány alkotmányozó tevékenységének legitimációját nem az teremti vagy kérdőjelezi meg, hogy ígérte-e ezt a választóknak vagy sem. Az alkotmányozást nem lehet a többi ígérethazugság vagy megvalósítás szintjén kezelni. Az alkotmányozás legitimitása létrehozatalának körülményeitől és tartalmától függ, mindkettőtől, egyik sem helyettesíthető a másikkal. A jelenlegi jobboldali alkotmánytervezet egyiknek sem felel meg. A tartalmi problémákról sokan alaposan írtak. Legutóbb Gáli Csaba, Sepsi Tibor és Tordai Csaba kimerítő elemzést közöltek az Élet és Irodalomban. (A kodifikáció szakmáját jól ismerő szakemberek folyamatosan „alkotmányoztak” blogjukon, jól nyomon követhetőek a tervezet szakmai rendellenességei.

Lépjünk tehát kicsit hátrébb a szöveg tervezetétől, hogy világossá váljon, miért nem ad hozzá a Magyar Köztársaság fejlődéséhez a kormányzat szándéka. A baj nem csak abban áll, hogy a köztársaság eszmevilágát kivonja, hanem abban, hogy Magyarország számára nem fog tudni érvényesülő, élő alkotmányt adni azzal, hogy a régit elpusztítja. Milyen lenne egy élő, érvényesülő alkotmány? A német alkotmány 60. születésnapja alkalmával számos elemzés látott napvilágot arról, miként is vált sikeressé egy olyan alaptörvény, amely eredetileg provizionális, átmeneti, sőt oktrojált (a nemzetre kívülről kényszerített) volt. hogyan tudott a Grundgesetz hatékony lenni? Egy alkotmány akkor hatékony, ha képes biztos alapot nyújtani a közhatalmi intézmények működéséhez, úgy biztosítja az alapjogokat, hogy a társadalmi változások által megkövetelt kiterjesztéseket, új igényeket befogadja, a hatalommal kapcsolatos várakozásoknak és érveknek keretet ad. Ezen túl pedig képes a társadalmi normákkal, a társadalom tagjainak cselekvéseivel szinkronitást létrehozni. Gyorsan változó, plurális, komplex társadalmakban ez sem egyszerű feladat. Különösen hosszú nem demokratikus hagyományú korszakok után. Ez az alaptörvény azonban mégis képes volt széles társadalmi konszenzust teremteni, mert elég átfogó volt ahhoz, hogy egymástól távol levő ideológiai kiindulópontokat is befogadjon, ellenállt a társadalmi, ideológiai elvek benyomulásának, amelyek a többség kénye-kedvéből származnak. A hat évtized alkotmányos változásai azonban alig olvashatók ki a szövegből, annál inkább az Alkotmánybíróság gyakorlatából, az emberi méltóság értékével a középpontban. Az NSZK alkotmányosságát a társadalmi változásokhoz inkább az alkotmánybírói értelmezés közelítette, a feszültségekre, új kihívásokra e döntésekben (interpretációban) van válasz. Ez annyira sikeres folyamat volt, hogy az ország kettészakítottságának megszüntével, amely eredetileg az átmenetiség oka volt, az új német parlament nem alkotott új alkotmányt. Mert a régi bizonyította alkalmasságát, megfelel a fejlett jogállamban elvárt társadalmi igényeknek, mi több, ezeket az igényeket maga is befolyásolja. A posztkommunista állapot egyik alapjellemzője a folyamatos jogi kudarc. A jog szabályozási képességének gyengesége több, egymástól nem teljesen független okra vezethető vissza. Az intézményes és kulturális természetűek a legátfogóbb és legkevésbé kezelhető okai a kudarcnak. Ebben a régióban a szövegközpontú jogi kultúra, a technikai értelemben felfogott állami szabály dominanciája tartósnak bizonyult. Az alacsony presztízsű jognak gyenge magatartásirányító képessége van, mert normahiány, alkalmatlan normák, rossz értelmezés vagy elégtelen végrehajtás jellemzi az állam működését. Illusztrációként talán tekintsük végig a gyűlöletkeltő beszéd szabályozási kudarcait vagy az antikorrupciós eszközök sorsát! Az intézményes okok hatékony kezelése nem történt meg, önmagában a jogállami felület nem képes átalakítani az öröklött intézményi kultúrát. Mára kiderült, hogy ez a mulasztás a jogállami alapokat fenyegeti. A kudarc másik, kulturális oka még bonyolultabb. A társadalom informális viselkedési szabályai alááshatják a jog szabályozó erejét. Társadalmi normák alatt formális és informális szabályokat, elveket, konvenciók rendszerét értjük, amelyek a társadalmi gyakorlatokból származnak. Viszonylagos (rendszereken átívelő) tartóssággal képesek meghatározni a formális jog érvényesülési esélyeit. Számos példája van Magyarországon is annak, hogy a kiterjedt intézményi változások mellett is képesek fennmaradni a helyi jogi kultúrák vagy a formális struktúrák alatt a régi viselkedési mintákat megőrző intézményi kultúra. A jogi működés mindennapjaiban is meglepően sok rendszerváltás előtti séma, viszonyrendszer, működési elv él, amelyeket nem érintett még az alkotmány kultúrája. De a hatalom nem állami mindennapi gyakorlatával vagy a társadalmi együttműködés különböző rendszereivel is ugyanez a helyzet. Érvényesül-e a másság elismerése, a tolerancia, az emberi méltóság tisztelete a mindennapokban, iskolában, egészségügyi intézményekben, közlekedésben, munkahelyeken? A társadalmi normáknak kettős az arculatuk: egyrészt a közösség mélyen fekvő értékeinek, vágyainak kultúrába ivódott elemei, másrészt olyan működő normák, amelyek nem tükrözik a közösség elvárt értékeit. Előfordul, hogy vezérlik a cselekvéseket, de nem tükrözik az értékeket. Elítéljük ugyan a korrupciót, de folyamatosan részt veszünk benne, újra és újra aktivizáljuk a felmentő érveket. Erről szólnak a TÁRKI értékvizsgálatai. Ezek patologikus társadalmi normák. Rendszerváltás utáni életünket így egy kettős patológia jellemzi: a társadalmi gyakorlatok eltérnek a közösségi értékektől (a társadalmi normák ellentmondanak a közösség bizonyos értékeinek) és az állami intézményes gyakorlatok eltérnek a jogállami, alkotmányos elvektől. Ugyanis absztrakt, általános értelemben a jogállami elvek támogatásra lelnek, de a mindennapi gyakorlatok szintjén rutinszerűen sérülnek. Az alkotmányozásra ebből következően az a kérdés hárul, hogy miként lehet megteremteni az állami és társadalmi normák összhangját ilyen körülmények között? Erre alapvetően egy célhoz nem vezető és egy másik, nagyon nehéz út ismert. Bizonyosan, kipróbáltan nem képes e kettős normatív válságot és az ebből származó szabályozási kudarcot kezelni a jogváltoztatás instrumentális, etatista módja. Az ismert és a kelet-európai politikai kultúrában kéznél levő reakció szerint az állami normákkal minden átírható, a központi programon kívül nincs más, ebből az következik, hogy domináns eszköz az állami szankcionáló rendteremtés. A korrupció, közbiztonság, köztisztaság, rendetlenség kezeletlensége csakis az állam gyengeségéből származhat, tehát a rendteremtés elnyomó eszközrendszerét kell aktivizálni, fejleszteni, szigorítani. Ezzel az eszközzel, erre bőséges történelmi tapasztalatok állnak rendelkezésre, nem lehet változtatni a helyzeten. A voluntarista erőlködés csak növeli a bajt. Bonyolultabbak azok az utak, amelyek közvetett módon, valamiképpen egy „dinamikus rend” létrejövetelét segítik elő. Ez azt igényli, hogy az állami normarendszer olyan kereteket, feltételeket, környezetet biztosítson, amelyben az emberek közötti együttműködés létrejöhet és a jogállam működési elvei, az alkotmányos elvek beépülnek a társadalmi gyakorlatokba. A szabály követése belső kényszerré válik. A külső, állami kényszer fokozásával ez soha nem érhető el. E dinamikus társadalmi rend fejlődése hosszabb folyamat, a feltételek megteremtéséhez az egyéni jogok elismerésének stabilitása szükséges és az erre épülő eljárások fenntartása. Elvileg a jog pozitív mítoszára épülhet ilyen fejlődés. Ez a mítosz, hit azt tartalmazza, hogy a legtöbb ember a legtöbb esetben a jog elvárásai alapján cselekszik, mert ez fejezi ki a közösség érdekeit, tehát megkerülése káros. Ezzel a képzettel, elvárással, bizalommal válik belsővé a normakövetés, válik a formális jogi elvárás a helyes viselkedés természetes alapjává. A posztkommunista országokban, sok ok következtében, egy ezzel ellentétes, negatív mítosz uralkodik, amely szerint az állami jog nem a közösség érdekeit szolgálja, hanem magán vagy hatalmi (partikuláris) érdekeket. Ennek megfelelően a jog kerülése normális magatartás. Inkább arra vannak tapasztalatok, hogy mások nem tartják be a jogot, pedig ez nem fejezi ki a közösség érdekét, zavaró, kényelmetlen jelenség. De ehhez alkalmazkodunk, a valóságot így definiáljuk, ennek megfelelően viselkedünk: környezetünk ellenséges, a szabályok betartása, bármennyire is magasra értékeljük a normákban megtestesült értékeket, a tisztességes eljárást, nem tűnik kifizetődőnek, sőt balekság. Milyen tapasztalatai lehetnek a kelet-európai állampolgárnak például a korrupció elleni fellépés ügyében? Miközben egészen nyilvánvalóan nincs különbség a politikai osztály különböző színei között ebben a tekintetben, hiszen a korrupciót hosszútávon akadályozó intézmények felépítésében senki nem érdekelt, az állami fellépést nyíltan politikai célokra használják. A jognak ismét nem az igazsághoz vagy a közérdekhez van elsősorban köze, hanem partikuláris célokhoz, a hatalommal rendelkezők taktikai megfontolásaihoz vagy érzelmeihez. Ez a patologikus szabálytudatot erősíti, így a közélet tisztaságához nem, csak a bizalmatlansághoz és félelemkeltéshez van köze. Milyen alkotmányozás segít az ilyen helyzetben? A gyenge demokratikus hagyományú társadalmakban gyenge az alkotmányok legitimitása is, történelmileg úgy alakult, hogy ezt erős alkotmánybíróságok ellensúlyozzák. Amennyiben alkalmasak arra, hogy egy élő alkotmányt teremtsenek, értelmezéseikkel hozzájáruljanak a halott betű feltámasztásához. Az alkotmányos jogértelmezési kultúra terjesztése lehetőséget adhat arra, hogy más jogalkalmazók is használatba vegyék az alapelvi logikát. Ezzel a jogosultságok nyelvét közvetítsék az állam polgárainak. E folyamat időt igényel és a szereplők autonómiájának fenntartását, a politikailag független értelmezés intézményes biztosítását. A jelenlegi kormányzat ezt nem kívánja tovább biztosítani, jelentősen csökkenti az Alkotmánybíróság hatáskörét, a semmisségi törvénnyel durván belenyúlt a bíráskodásba, a büntetőjogi változtatásokkal szűkebbre vonta a bíróságok értelmezési autonómiáját. Ennek a politikai szándéknak, hatalmi akaratnak a tervezett alkotmány nem mond ellent. Ebben a régióban nagyon erős a homlokzat alkotmányok hagyománya, hiszen az 1949-ben alkotott alaptörvény olyan jogokat deklarált, amelyeket az a politikai rendszer nem akart teljesíteni. A papíros-alkotmányok bármikor átírhatók, nem csak szövegszerűen, hanem az íratlan normákkal és hatalmi gyakorlatokkal is. Több generációnyi öröklődő tapasztalat áll rendelkezésre arra nézve, hogy a jogrendszer, élén egy formális deklarációval csak írott malaszt. Ezért sem hivatkozhat az alkotmányos szabályok érvényesülési feltételeit komolyan vevő akarat politikai többségre, csakis egy megfontoltan, konszenzust keresve kidolgozott közös normarendszerre, ami az eddigi fejlődésre épít. Amikor a kormányzat szakít az 1989-es alkotmánnyal, akkor egy konszenzuális alkotmányon alapuló fejlődéssel szakít, amely ugyan még számos kérdést nyitva hagyott és nem sikerült megteremtenie a társadalmi normákkal való összhangját, de erre megvolt a lehetősége. A mostani tervezet nem rendelkezik a szükséges támogatottsággal, hiányzik a konszenzuális alapja, ezért elvileg sem alkalmas az élő alkotmányosság megteremtésére. Tehát az alkotmány ereje, intézményformáló képessége, a társadalmi követni-készség megteremtése függ az alkotmány létrehozatalának körülményeitől, nyitottságától, konszenzuális jellegétől, szakmai megalapozottságától. A jelenlegi tervezet súlyos szakmai hibákban is szenved, de főleg távol áll a társadalom számára szükséges normatív támogatástól, nem nyújt segítséget a jog negatív mítoszának felszámolásához, mert minden elemében azt sugallja, hogy egy ideológia, egy világkép, egy társadalomkép, egy filozófia érvényes. Nem a közös alapok gyötrelmes megkeresésén alapul, hanem egy partikuláris értékrendszer alkotmánybafoglalásán. Nem elősegíteni szándékozza a politikai közösség létrejöttét, hanem megteremteni akarja. Állandó alkotmányos konfliktusok származnak abból, ha a politikai élet szereplői vonakodnak elfogadni az alkotmányt az intézményes és egyéni működésük alapjának. Ha nincs egyetértés a morálisan fontos értékekről, elvekről, jogosultságokról, a hatalom megosztásának elrendezéséről, eljárásokról, akkor ez ezek feletti vita nem szűnik meg, az alkotmány nem teremt biztos alapot a tartalmi kérdések eldöntéséhez, az alkotmány legitimáció nélkül marad és állandósítja a konfliktusokat. Így állandó átmenetben leszünk, permanens alkotmányozási kényszerek közepette azonban nem alakulhat ki a szükséges támogatottság és az a társadalmi hatás, amit egy jól működő alkotmánytól elvárhatnánk. Az alkotmányos intézmények harci tereppé válnak, miközben stabilitást és közös alapot kellene biztosítaniuk. Az alkotmányos szimbólumoknak jelentőségük van, a közösség morális önreflexióját, identitás-elemeket fejez ki. Különösen nagy átalakulások idején fokozott jelentősége van annak, hogy a legbiztosabb közösen osztott értékekre utaljon. Nem lehet egyoldalú, partikuláris, kirekesztő, ki kell fejeznie az egészet. Alkotmányozni úgy érdemes, hogy az ne akadályozza az alktmányos kultúra fejlődését. Különösen olyan társadalmaknak van szükségük ilyen alkotmányokra, amelyekben ambivalens a viszony a normákhoz, a polgároknak egymáshoz és az intézményeikhez. Ez most biztosan nem sikerült, nem így jön létre működő alkotmányos rendszer, nem ilyen feltételekkel és nem ilyen tartalommal. Csak azért lehet mégis ilyen, mert nem is ez volt a cél. Aminek szánták, annak megfelel, de arról nem írok, mert azt úgyis mindenki felfedezte már.

IV. Az elmaradt leckék

Az előző részekben a demokrácia, jogállam és alkotmányosság néhány aktuális és alapvető sajátosságairól volt szó. Sokszor a trivialitások, rég ismert összefüggések ismétlése vezet el a helyzet megértéséhez. Többnyire ez jellemző ezekre az írásokra. Most azt szeretném elmagyarázni, hogy szerintem miért állt elő olyan helyzet, amely ilyen sorsot szánt a gondolatoknak. A tudás és a tudás átadásának különös jelentősége van a modern társadalmakban: a gazdaság, az élet minősége, a társadalom jóléte egyre inkább az oktatás színvonalától, tartalmától szerkezetétől függ. A tudástársadalom nem pusztán a szakismeretek átadásának kiemelt kezelését igényli, hanem az érték és normaátadás általános folyamatainak komolyan vételét. Ebben az írásban csak a demokrácia, jogállam, alkotmányosság életképessége szempontjából vetem fel az oktatás, értékátadás általános problémáit. Világos azonban, hogy a társadalmi integrációnak és jólétnek nincs olyan eleme, amely független lenne ettől. A társadalom működésének szociológiai értelmezéseiben a kezdetektől lényeges érvnek számított a pedagógia, amely képes a modernitásnak megfelelő tudás, értékek és világértelmezés átadására. Ha ma már nem is tartjuk érvényesnek a rációba vetett felhőtlen hit és haladás mítoszai által sugalt valóságot, a tág értelemű pedagógia megőrizte jelentőségét. Az oktatás állapota a jogi, politikai és mindennapi viselkedési kultúránkat befolyásoló tényező és különösen igaz ez olyan államokban, amelyek utolérő, a lemaradást behozó permanens forradalmaik legújabb szakaszát immár két évtizede élik. Emile Durkheim, aki a szociológia intézményesüléséhez vezető munkáját a pedagógia területén kezdte ugyan azt észlelte, amit kortársai és utódai közül is számosan: a nevelési rendszer nincs összhangban a társadalom szükségleteivel és eszméivel. A nagy átalakulásokat és kihívásokat hozó modernitás megköveteli a rendi különbségek fenntartására épülő, vallási eszmékkel vezérelt oktatás átalakítását. Az iskolák államosításának progresszív követelése és az ebből fakadó kultúrharc ezt a lemaradást akarta orvosolni, az egyetemek reformja, a tudomány státuszának biztosítása a modern társadalmi környezethez kívánta igazítani a tudástermelés helyeit. Az állandó alkalmazkodási kényszerek ellenére tartósak maradtak a diszkrepanciák, Karl Mannheim kifejezésével a diszproporcionális (aránytalan) fejlődés. Vagyis az emberi szellem fejlődése nem tudta követni a kapitalizmus gazdasági dinamizmusa által felpörgetett technikai haladást, pontosabban nem alakult ki e technikai szféra normatív kezelésének hatékony módja. Az emberi társadalmak előbb kapták a kezükbe a tömeges pusztítás eszközeit, minthogy a békés együttélés morálját megerősítették volna. Az irracionalitás, a hangulati demokrácia, a tömeg alacsony színvonala veszélyezteti a demokratikus intézményekre épülő fejlődést. Egy végletesen irracionális korszak értelmezése nem vesztette érvényét: a politikai populizmusokkal, hisztériákkal kapcsolatos tapasztalataink azt erősítik, hogy nem sikerült lényegesen csökkenteni a materiális és szellemi állapotok aránytalanságait. A modern demokrácia intézményi világa olyan bonyolult gépezet, amely az emberi szellem fejlesztését igényli. Jelenlegi közállapotainkból jól látszik, hogy a sok véletlen tényező és némi tudatos intézményépítés eredményeként előálló demokrácia fenntartása erőfeszítést igényel. Kicsit élesebben, de nem minden alap nélkül: a véletlenül létrejött demokrácia csak tudatos fejlesztéssel tartható életben, léte nem természetes. Ennek a fejlesztésnek nem csak a demokratikus akaratképzés intézményeit és az ehhez szervesen hozzátartozó jogállami korlátait kell célozniuk, hanem ennek az akaratnak a tartalmát meghatározó társadalmi viszonyokat is. A demokrácia tömeges szellemi feltételeinek fontossága hangsúlyosan jelent meg az amerikai pragmatikus gondolkodásban. John Dewey szerint a válság fő oka, hogy megváltozott a társadalmi élet hagyományos kerete, a személyes részvételre épülő, sűrű kölcsönös kommunikációval rendelkező közösségek világa átadta a helyét a hatalmas személytelen erőknek és az arctalan tömegnek. Ezt a szokásos válságértelmezést azonban Dewey a tudatos nevelés eszközével látta orvosolhatónak. A tartós emberi magatartásformák, szokások akkor alakultak ki, amikor még nem volt demokrácia, olyan intézmények hatása alatt, amelyekben nem volt nyoma a demokratikus elveknek. A demokráciáért vívandó küzdelem elsősorban kulturális természetű, belül zajlik, olyan eszközökkel, amelyek azonosak a kívánt céllal. Vagyis az emberi érintkezés, tárgyalás, megegyezés, értelmes együttműködés módszereivel kell működtetni a gazdaságot, politikát, oktatást, hogy ezek a demokratikus eszmék terjedését szolgálják.

A demokráciáért annyi fronton kell harcolni, ahány megjelenési formája van a kultúrának: politikai, gazdasági, nemzetközi, oktatási, tudományos és művészi, valamint vallási térren is meg kell küzdeni érte. Most szilárd elhatározással kell elvégeznünk azt, ami egy korábbi időszakban többé-kevésbé kegyes ajándék volt; ez a problémát erkölcsi jellegűvé teszi, s megoldanunk is erkölcsi alapokon kell.

Az emberiség történetének mérhetetlenül hosszú nem demokratikus előzménye miatt tudatos, kitartó és elkötelezett programok szükségesek, amelyek átírják az emberek cselekvési rutinjait, szokásos reflexeit. Különben ki vagyunk téve a demagógok és diktátorok hamis közösség-igéreteinek, hazug szolidaritás szimulációinak. Az ilyen politikus abból meríti hatalmát, hogy „képes a közvetlen egység és a közösségi szolidaritás hamis érzetét kelteni, még ha csak a közös türelmetlenség és gyűlölet felkorbácsolásával is.” A demokratikus érzelmeket fejleszteni lehetetlen monisztikus, centralizált abszolutisztikus eljárásokkal, csak a szabadságra alapozva képzelhető, hogy a demokrácia fenntartásához szükséges mentális szoftver vírusként terjed és ellenállóvá teszi a demokratikus berendezkedést. Ez sajnos komoly paradoxon: olyan eljárásokat, elveket, fejlesztéseket igényel, amelyek természetükben azonosak az elérendő céllal. Tudatos „pedagógiai” beavatkozás nélkül tehát e folyamat nem indulhat be, a tehetetlenség, inercia és megszokások lezárják a változások csatornáit. A pragmatikus filozófus a szabadság filozófiáját ajánlja e tudatos fejlesztéshez. A szabadsághoz azonban nem elegendő a szabadság akadályainak eltávolítása, a szabad választás csak akkor nem vezet tragédiához, ha biztosítottak a választás mentális feltételei, elegendő információ és azok szabad feldolgozása. Ez azonban a gondolat szabadsága nélkül elképzelhetetlen. A gondolatszabadság tehát nem egyszerűen negatív szabadság, nem pusztán az akadályok lerombolása, hanem a gondolkodás feltételeinek tudatos építése. A gondolkodás nem velünk született képesség, hanem bonyolult emberi teljesítmény, amelyet a szabadság jegyében tudatosan fejleszteni szükséges. Semmi nem igazolja, hogy a társadalmi körülmények a megalapozott ítélet (Mannheim kifejezésével a szubsztantív racionalitás, az ítélőerő) kibontakozását előmozdítaná. Azt hiszem a több korszakkal korábban megfogalmazódott gondolatok nem voltak elég hatásosak; nem láttuk be, hogy a szabadság nem azonos a szabadság akadályainak hiányával;

[...] éppen ez a helyzet felelős azért a széles körű közömbösségért, amely a valóságos szabadság igazi lényegével szemben – a gondolatszabadsággal szemben – megnyilvánul. Úgy hiszik, elég, ha bizonyos törvényi garanciáink vannak a lehetőségre, s úgy tűnik, hogy még a névleges törvényes garanciákkal szembeni túlkapások is egyre kevesebb ellenérzést váltanak ki. És tényleg, minthogy a törvényes korlátozások puszta hiánya csak azt a hatást válthatja ki, hogy sületlen és bolond eszmék kifejezését segíti elő, és minthogy ezek kifejezésre jutása elkedvetlenítő és ártalmas lehet, a közhangulat, úgy tűnik, egyre kevésbé ellenséges még a nyílt cenzúra gyakorlásával szemben is.

A demokrácia önpusztító hanyagsága Magyarországon látványos szakaszába lépett. Nem a politikai elit végtelenül alacsony kulturális színvonala aggasztó, hanem ennek tudatos használata, a közbeszéd olyan átalakítása, amely kihasználja a két évtized pedagógiai felelőtlenségét: a demokrácia tanulásának elhanyagolását, a demokratikus értékek elfogadtatását célzó programok hiányát. Martha Nussbaum az amerikai pragmatikus filozófia modern folytatója a humanitás fejlesztésének eszközeiről szólva (Cultivating Humanity) azt hangsúlyozza, hogy a racionalizmus, a kritikus szemlélet, a vitatkozó demokrácia és a vak konformizmustól való megszabadulás néhány emberi képesség kialakításával lehetséges. Ezek az emberi képességek a demokrácia működéséhez elengedhetetlenek, létük azonban nem eleve adott. A kritikus önértékelés képességét, a saját kultúrának a többi egyenrangú kultúra között való elhelyezését meg kell tanulni. Bizonyosan ellentmond ennek a kultúrfölény felmelegített nacionalista hagyománya, ennek az alkotmány preambulumába való beszivárgása. Tudatos nevelési eszközökkel kell elősegíteni olyan önképet, amely a többi emberhez való viszonyban értelmezi a valóságot. Az empatikus készség, a másik helyzetébe való beleélés képessége, a narratív képzelőerő sem alakul ki spontán módon. Ha van feladata a közoktatásnak, az egyetemeknek és az értékterjesztés egyéb intézményeinek, akkor az a demokrácia mentális feltételeinek megteremtése lenne, e képességek módszeres kialakításával. Ezek a folyamatok alig kezdődtek meg, a feltételei éppen most számolódnak fel. A demokrácia válsága az alkotmányozási folyamatban, a politikusok viselkedésében, a szabadságok és autonómiák akadálytalan felszámolásában, a jogi racionalitás megcsúfolásában jól látszik. Aminek most tanúi vagyunk sokkal inkább egy hosszú felelőtlenség beérett eredménye: civilizációs válság. Hiszen mellet verve lehet megkérdőjelezni a hatalommegosztást, gátlás nélkül dícsérni a kormányzati centralizációt, vállalni a legdurvább demagógiát és építeni a legalantasabb érzelmekre. Minden arra mutat, hogy a hatalommegosztás és demokráciaelmélet éppen megint nem divatos klasszikusának Montesquieu-nek igaza lehet:

Maga a szabadság is elviselhetetlennek tűnt olyan népek előtt, amelyek nem voltak hozzászokva ahhoz, hogy éljenek vele. Megtörténik, hogy a tiszta levegő olykor megárt azoknak, akik mocsaras vidéken élnek.

V. A normális normák tisztelete

Legizgalmasabb szellemi kihívás ma azoknak a lehetséges utaknak a megtalálása, amelyek a poszt-orbáni Magyarországhoz vezetnek. A politikai stratégiákat majd a remélhetőleg létrejövő demokratikus erők összefogásának kell megteremtenie, de néhány alapkérdést addig is tisztázni lehet. Például, hogy mit kezdjen majd ez a demokratikus erő az alaptörvénnyel abban a kívánatos esetben, ha újra jogállami körülményeket kívánnak teremteni. A technikai, jogalkotási és politikai nehézségeket, amelyek kétség kívül nyomasztóak, akkor lehet áthidalni, ha a szereplők legalább két alapviszonnyal tisztában vannak. A fidesz-alaptörvény minőségével és a társadalmi normakövetésre gyakorolt hatásával. Csak ezzel a két problémával foglalkozom, az elsővel röviden, mert az értékelés nyilvánvaló. A másodikkal bővebben, mert láthatólag erre nem irányul elegendő figyelem. A sem megalkotási körülményeiben, sem tartalmában nem jogállami alaptörvény mérhetetlenül sok feszültséget, konfliktust és megoldhatatlan helyzetet fog eredményezni. Elsősorban azért, mert hiányzik legitimitása, semmilyen közmegegyezésre nem épül, így képtelen lesz szilárd kereteket biztosítani a politikai mozgások számára, nem tudja majd a megfelelő eljárási és intézményi stabilitást szolgáltatni a tartalmi viták és döntések mögé. Így a politikai célok egy jelentős része azt fogja célozni, hogy ezt a kerékköttőt eltávolítsák. Egy alkotmány nem lehet ilyen. A Galamus oldalain is számos okát felsoroltuk annak, miért nem tekinthető ez az alaptörvény alkotmánynak. Rengeteg tartalmi indoka van, hogy miért kell majd felváltani egy jogállami alkotmánnyal. Bizonytalan azonban, hogy miként. Eörsi Mátyás egy radikális változatot vázol, amelyet többen, más-más okokból vitattak. Az ellenvetések közül Felcsuti Péteré a legérdekesebb a jelen írás szempontjából. Ő ugyanis azt veti Eörsi szemére, hogy az alacsony normakövetési hajlandóságú magyar társadalom számára a szabályok tudatos figyelmen kívül hagyása, megkerülése, félretétele tovább rombolja a demokráciához feltétlenül szükséges szabálytiszteletet. Ez az érv fontos és alapos figyelmet érdemel, ezért érdemes kicsit messzebről kezdeni. A jogállami alkotmány egyik funkciója, hogy hozzájárul az emberi viselkedést szabályozó normák igazolásához. Mint a jogrendszer csúcsán levő szabályok és elvek rendszere legitimitást kölcsönöz a normarendszer egészének. Ezt akkor képes teljesíteni, ha megfelelő eljárási rendben készül és a politikai közösség közös akaratát fogalmazza meg. Ha ezekkel a minőségekkel nem rendelkezik, akkor az alaptörvény a normakövetésre is romboló hatással van. Tehát a társadalmi szabálykövetésre való hivatkozás sem meggyőző érv a radikális fellépéssel szemben. Hiszen éppen a legitimitáshiányban szenvedő alaptörvény intézményesíti azokat az elveket, amelyek felszámolják az alkotmányos berendezkedés alapjait: a konszenzust és a hatalomgyakorlás korlátait. A normák követését, legalább időlegesen vagy a felszínen büntetéssel, elrettentéssel is el lehet érni, de nem mindig és gyakran csak súlyos károk árán. Társadalmi méretekben a jogkövetés döntő feltétele a norma legitimitása, amelyet leginkább eljárási igazságosságként érdemes felfognunk. Igazságos, fair eljárást követően a norma képes önműködővé válni, ha azonban a kikényszerített szabályt egyoldalúnak, igazságtalannak, károsnak, valamely partikuláris (párt) önző érdek kifejeződésének tartjuk, akkor nincs esély arra, hogy elfogadottságot termeljen. Még a megszokás sem hozza létre azt a rendet, amely stabil normakövetésre épül, a norma érvényesüléséhez erőszak, fenyegetés és egyre több félelem kell. Egészen a szabadságok teljes felszámolásáig. Egyre rosszabb hatásfokkal fog működni a jogrendszer, mert alapvető normáit kétséges eljárásban alkotják. (Most a szabályok minőségéről nem beszélünk.) A procedurális (eljárási) igazságosság meghatározza a szabályokhoz, döntésekhez, politikához, sőt a politikai berendezkedéshez való viszonyt. Az a norma vagy az a normarendszer, amelyet nem megfelelő rendben, nem fair módon hoztak létre nem tiszteletre méltó és így alacsony fokú követnikészséggel párosul. Egy olyan alaptörvény, amely a demokratikus alkotmányozás eljárási alapszabályait megsérti, például azzal, hogy azonosítja a többségi elvvel, az egész politikai rendszer elfogadottságára nézve is káros. Ezért akkor teszünk jót a magyar demokratikus jogállami eszmének, ha az így megalkotott alaptörvényt nem tekintjük jogállaminak. Ellenkező esetben a norma legitimitásának hiánya a jogállami eszmére vetülne. Sokkal triviálisabban: sokan azt gondolnák, hogy ez a sok galibát okozó és atavisztikus szövegezésű hebehurgya szöveg a jogállammal azonos. Ezen az úton a jogállam iránti tisztelet csak tovább romolhat. Tehát a normák iránti tiszteletet és bizalmat az igazságtalan és rosszul megalkotott norma leváltásával kell szolgálni. Ebből az is következik, hogy az alaptörvény valamikori felváltása egy jogállami alkotmánnyal olyan módokon történhet, amelyek nem veszélyeztetik későbbi elfogadottságát. Ez az alkotmányok esetében elsősorban a konszenzust jelenti: tárgyalást, megegyezést, bevonást, széles részvételt, szakmai előkészítést, a társadalmi csoportok érdekei vagy értékei kizáródásának elkerülését. De miként jön létre olyan helyzet, amelyben a politikai élet szereplői asztalhoz kényszerülnek? E helyzet előállítása az alaptörvény tiszteletben tartásával nem megy. El kell jutni addig a felismerésig, hogy a nem alkotmányos alaptörvény akadályozza a megegyezést, patthelyzeteket hoz létre. Mai lelkes hívei közül sokaknak fel kell ismerniük, hogy nem működik a születési rendellenességekkel életre kényszerített alapnorma, nem képes a normarendszer számára elfogadottságot biztosítani. Kétség kívül derülátó feltételezésnek látszik, azonban ehhez a felismeréshez keserves folyamatok árán jutunk el egy olyan társadalomban, amelyben a normák tisztelete hagyományosan alacsony, a szabálykerülési technikák pedig nagyon bejáratottak.