A jogi kultúra tanulmányozása körében számos helyen használatos példa a közterek kisajátításával kapcsolatos normaképződés. Képzeljünk el egy behavazott utcát, amelyen pusztán az időjárás teremt szűkösséget: nincs elég könnyedén elfoglalható parkolóhely, az tud parkolni, aki ellapátolja a havat. Ha pedig másnap reggel elhagyja e munkával megteremtett helyét, akkor nem kell visszatértekor újra lapátolnia, ha valahogy lefoglalja magának a munkájával “privatizált” közterület-darabot. Ha nincs hó, erre nincs szükség, mert a közelben lakók találnak elegendő helyet. Egyébként se lenne lehetőség csak úgy kihasítani egy szeletet a közvagyonból. De a havazás, pontosabban a személyes munka kisajátíthatóvá teszi a parkolóhelyet. A tulajdont ez a szükség és személyes erőfeszítés teremti meg. A kizárólagos használatra vonatkozó igényt egyértelmű jelzőrendszer segíti: valamilyen régi bútordarab, tipikusan szék, vagy nagyobb terjedelmű tárgy kihelyezése a megtisztított parkolóhelyre. Ezt a gyakorlatot, amely helyi normaként erősödött meg, tehát betartására figyelmeztetni lehet és gyakran szankcionálják is, nem akadályozza a hivatalos joggyakorlat. Ugyanakkor azonnal beavatkozna hóhelyzeten kívül. Tehát mintha a jog működését itt az időjárás alapvetően befolyásolná.

Közterek sajátos használatát egyéb okok is provokálhatják. Lomtalanítási időszakok állandó látványa a találás, amelyet tulajdonkeletkeztető foglalással tesznek egyértelművé, odaültetnek valakit, aki vigyáz a tárgyakra, sőt az egyébként semleges közterek ilyenkor sajátos osztozkodás tárgyai. Mígnem az állam be nem jelenti igényét a lomokra.

Korábban tisztázatlanok voltak a tulajdonviszonyok, ezért "csak korlátozottan lehetett fellépni az üzletszerű begyűjtők, a »lomisok« ellen, akik lomtalanításkor szinte kiköltöztek a közterületekre" – írják vádló hangnemben. Megáll az eszem. Egy működő, sőt önműködő rendszert zavarnak szét, amelyben megvolt mindenkinek a helye, a polgár örült, hogy megszabadult fölösleges tárgyaitól, a lomizók örültek, hogy van munka, talán lesz egy kis bevétel, miért vetik ezek a szemükre, hogy "üzletszerű" begyűjtők, hát mi más lehetnének. Ez is egy munka, mint a többi. [...]

Lángh Júlia

A chicagói hólapátolás közkeletű példája a közgazdasági elemzéseknek is, hogyan változtatja meg a munka a tulajdoni jogosultságokat. (A chicagói – közgazdasági és szociológiai – iskolák az értelmezéshez helyben vannak.) Feltéve, hogy a jogosultságok nem azonosak az állami szabályozással, hanem társadalmi konstrukciók. Az így kialakult normákat ugyan meg lehet kérdőjelezni, lehet hivatkozni azokra az elvekre, amelyek a közterek használatának jogi garanciái, de érvényesítésük kétséges. Míg el nem olvad a hó. Ilyenkor a kialakult norma (a kihelyezett tárgy tulajdonkeletkeztető hatásának) figyelmen kívül hagyása kockázatos. Olyan társadalmi kontrollmechanizmusok lépnek működésbe, amelyek a megszégyenítéstől a materiális károkozásig terjednek. Susan Silbey tanulmányában idézi azt a nem ritka esetet, amikor a megtisztított helyre parkoló autót a felháborodott “hómunkás” bosszúból betemette. Ez ugyan költséges módja a bosszúnak, de jól mutatja az energiabefektetés elismerésének igényét, a norma erősségét. 

A helyzet közgazdasági értelmezése szerint a szűkös javakat mindig el kell osztani valahogy, vannak helyzetek, amikor a formális tulajdonjogi szabályok nem oldják meg a helyzetet. Normális esetben, jó időben, nincs szükség a tulajdon költséges definiálására és védelmére (intézményesítésére), a javak elosztása a közmegegyezés szerint érkezési sorrendben történik, ez általában egyértelmű helyzeteket eredményez. A szűkösség megjelenésével a szabad hozzáférés konszenzusa felbomlik és átadja a helyét egy másik érvelésnek, a munkával megszerzett tulajdonlás rendszerének. Kizárólagos használati jogot, mégha időleges is (olvadásig), nem ingyen lehet kapni, azért meg kell dolgozni. Aki viszont emberi munkaerejét fektette a parkolóhely hómentesítésébe, joggal tarthat igényt arra, hogy egynél többször állhasson arra a helyre akadálytalanul autójával, munkájával megváltotta a helyet. A helyzet nyilván nem állna elő, ha a közterület felelősei rendszeresen közpénzből eltakarítanák a havat. De a gyakorlatban a tiszta parkolóhelyhez magánbefektetés szükséges. Ez pedig megváltoztatja a közterület jellegét.

A jogok elméleti igazolása John Locke érveléséig nyúlik vissza, erre utal a tanulmány címe. A társadalmi szerződés legfőbb értelme, hogy az egyén a közösségtől tulajdona védelmét kapja.

[A] föld és az összes alacsonyabb rendű teremtmény közösen minden emberé, mégis mindenkinek tulajdona a saját személye. Ehhez senkinek sincs joga, csak magának. […] testének munkája és kezének műve szoros értelmében az övé. Amit tehát kiemel ebből az állapotból, amelyben a természet hagyta, azt összevegyítette munkájával, hozzátett valamit, ami az övé, ezzel tulajdonává teszi.

John Locke: Értekezés a polgári kormányzatról, Gondolat, 1986, 58. o.

A tulajdon munkaelmélete a konkrét, használati értéket termelő személyes munkavégzés képzetére épül, ez az, amely megteremti az egyén tulajdoni jogosultságait, amelyek közösségi védelmet igényelnek. A hólapátolók esetében a közösségi védelmet az biztosítja, hogy határozott informális szankciók súlytják a normaszegőt és a hivatalos jog nem avatkozik közbe: nem távolítja el az “idegenek” parkolását akadályozó tárgyakat. 

A tárgyak, amelyek elvárásokat, előírásokat tartalmaznak, mint például a parkolóhelyre kihelyezett szék, a normatív jelzőrendszerek körébe tartoznak. Ilyenekkel tele van városi környezetünk, keverednek az állami, hatósági jelrendszerek és normatív tartalmú informális szabály-megjelenítések. Elméleti szempontból a havazással nehezített parkolás és a parkolóhelyek megmunkálása alkalmat teremt a különböző típusú normák közötti viszony természetének értelmezésére. 

Ha a jogi kultúrát, ahogyan Susan Silbey teszi, közösen osztott fogalmak és jelentések rendszerének tekintjük, ahol ez a szabályok értelmezését teszi lehetővé, a formális és informális normák közötti határélessége eltűnik. A jogi kultúra analitikus értelmezése a társadalmi cselekvések kontextusát létrehozó szimbólumok és jelentések világa, amelyben egyaránt jelen vannak az állami és nem állami intézmények és társadalmi szabályok. A formális és nem formális jogi szabály elválasztását Silbey a law és legality fogalmainak megkülönböztetésével jelzi. A hétköznapi normatív tartalmú jelentések, amelyek utalnak, implicit hivatkozásokkal kapcsolódnak a hivatalos jog világához a jogi (legality), szemben a formális, intézményes joggal (law). Megfelelő magyar terminológia nem áll rendelkezésre, nehezen tehető érzékelhetővé nyelvileg a különbség a jog és a nem formális jogiasság között. Pedig ez lenne e tanulmány és a jogtudat értelmezésének egyik központi eleme. A legality a jelentések, társadalmi, közösségi gyakorlatok világa, amelyet szokásosan jogi jellegűnek, normatív természetűnek tekint egy közösség, függetlenül attól, hogy a normát hogyan és ki alkalmazza. (Ewick, Silbey: The Common Place of Law, 22-23.) A law ehhez képest a formális intézmények erre felhatalmazott aktorainak államilag szabályozott cselekvéseit jelöli. Az érdekes az, hogy milyen természetű kapcsolat van a két normatív szféra között: hogyan utalnak a hétköznapi normatív megértések, cselekvések, utalások, megjelenítések a jog világára, a hivatalos normára. Mert a tulajdon klasszikus formális jogi értelmezése nélkül nem működne hólapátolók parkolófoglalása. Ugyanakkor az ezt az értelmezést megkérdőjelezők is a hivatalos jogra hivatkozhatnak, tipikusan annak közvetlen, nyers formájában: a jog tiltja a közterület önkényes kisajátítását. Versengő értelmezések, igazolási igények jelennek meg azonos kulturális előfeltevésekkel (közérdek, tulajdon, jogosultság) és eltérő következtetésekkel az aktuális érdekeknek megfelelően.

A mindennapi cselekvéseinkkel folyamatosan újraalkotjuk a jogit, használatba vesszük, alkalmazzuk vagy egyszerűen csak alkalmazkodunk, betartjuk vagy elutasítjuk, figyelmen kívül hagyjuk vagy hivatkozunk azokra a normatív jelentésekre, amelyek sűrűn vesznek körül bennünket. A jogtudat tehát valami olyasmi, ami dinamikus természetű, a mindennapi interakcióink része, állandó megmunkálás alatt vannak. A jogin keresztül is hozzáférünk a jog világához, a formális joghoz fűződő viszonyunkat az erősen változékony, esetleges, ám jellemzően társadalmi, közösségi természetű hétköznapi joghasználat is meghatározza. Tapasztalataink a normatív rendszerekhez aligha választhatók szét, a jog és ezzel az állam valamint a másik ember iránti bizalom fokát tehát befolyásolja a szabályok követésének, megsértéseinek, alakításainak mindennapi tapasztalata. Például a közlekedési szabályok komplex rendszere, amely hivatalos, technikai, udvariassági normákat egyaránt tartalmaz határozott forrása a jogról kialakított általános képzeteinknek és a jog értékelésének. Nyilván azok esetében, akiknek közvetlen tapasztalataik vannak a formális jogrendszer működéséről, ezek az értelmezések, értékelések, viszonyok is beépülnek és határozott hatással épülnek be a jogtudat összetett világába. 

Azonban a hivatalos joghoz való viszonyt, a jogi és nem jogi normák kapcsolódásait, ezek mintázatait a jogi kultúra differenciáltságának megfelelően lehet értelmezni. A chicagói parkolás esetében alkalmazott nyelvi, szimbolikus igazolások, hivatkozások tükrözik a helyi kontextusokat, a jogi kultúra lokális elemeit. Ez a változatosság, színesség áthatja a hétköznapi élet normatív aspektusait, alkalmas a közlő személyes értelmezései, kreativitása megjelenítésére is, szemben a formális jogi hivatkozások hivatalos zártságával. Megkülönböztethető mégis néhány stratégia, a normatív hivatkozások típusai, amelyekből jól kivehető, hogy milyen nyelvi-szimbolikus kontextusba ágyazódik a hivatalos joghoz (tulajdonvédelem) kapcsolódás. A parkolóhelyet munkájukkal létrehozók szemrehányó üzenetei a normasértő foglalók autóin gyakran hivatkoznak a közösségi tagságra, identitásra: aki itt lakik, ismeri ezt a helyi szabályt, ezzel a stigmatizáció egyik fajtája is megjelenik, aki így foglal el egy helyet, semmibe véve mások munkáját, az nem tartozhat a közösségbe, idegen. A joghoz kapcsolódás közvetlenebb formájára utalnak azok a jelzések, amelyek szimulálnak valamilyen jogi igényt, szankcionálást, úgy hivatkoznak a “megmunkált” parkolóhelyre, mintha az hivatalosan elismert, legitim igény lenne. Végül nyilvánvalóan megjelenik ezekben az esetekben az erőszakos fenyegetés, nyílt szankcionálás kilátásba helyezése: az autó összekarcolása, a kerekek kiszúrása. 

A tanulmány tehát összetett példáját nyújtja annak, hogy miként képes egy jogi doktrina kapcsolódásokat létrehozni a jogi érvelés, szóhasználat, fogalmi készlet eszközeivel a hétköznapi normák és interakciók világában, a formális jog világától intézményesen távol, de szimbolikusan közel. 

Jóval többről van szó tehát, mint a formális és informális normák versengéséről, szembenállásukról, vagy a szemet szemért elv monolit uralmáról a nem formális jog területein. Chicagóban a havas téli napokon működik a “rendszer”, az informális szankcionálás, fenyegetés megszervezi a megtisztított parkolóhelyek elosztását. A “deviánsok” inkább hivatkoznak a formális jogra, amely kétségessé teszi a helyi szokás érvényességét. E kétségek, kihívások mögött a közösségi konszenzus természetére vonatkozó kétely fogalmazódik meg: van-e valójában egyetértés egy ilyen spontán szabályérvényesítés mögött vagy itt pusztán egyéni érdekekről és a közjavak jogszerűtlen kisajátításáról van szó? Nem azért tartunk-e fenn hivatalos jogot, hogy az fejezze ki a közösség konszenzusát? A hivatalos intézmények szolgáltatják a közjó védelmét. Csakhogy ebben az esetben ezek az intézmények alulműködnek, nem tisztítják meg az utcákat, ezt a munkát áthárítják a polgárokra, akik ugyanakkor érvényesítik is azokat a szabályokat, amelyek ezzel együtt járnak. Silbey hivatkozik arra a tapasztalatra, hogy azokban a városokban, ahol hatékony közintézményi (köztisztasági) kezeléssel oldják meg az utcák hómentesítését, ott az autósoknak nem kell átvállalniuk a munkát és a szabálygenerálást és szankcionálást sem. Nem kell kitenniük a széket vagy más tárgyat a munkával megszerzett parkolóhelyre és nem kell fenyegetniük az ezt figyelmen kívül hagyó autóstársat. Ezekben a városokban tilos és szankcionált a közterületek “magánosítása”, tárgyak kihelyezése, ahogy Chicagóban is hómentes napokon. Érdekes elméleti kérdés a jogtudat, jogi kultúra kutatásában, hogy milyen feltételek, körülmények esetén áll elő az a helyzet, hogy a hivatalos jog passzív marad, nem szankcionálja a jogsértést vagy eltűri alternatív normák belépését. Ebben az esetben, ahogy egyéb hasonló esetekben is a hivatalos jog, állam impotenciája, alulműködése hozza létre ezt a helyzetet.